Szövegszerző: Claudiu Groza
Vettem innen tribuna-magazine.com

Valószínűleg a „járvány” – ahogy azt az elkövetkező években nevezni fogják – idején készült színháztörténetnek – pikantériáként vagy releváns elemként kell majd feljegyeznie a művészek által alkotásaikhoz talált művészi/technikai megoldások egy részét. Meglepő változatosság, ahogy azt hamarosan látni fogjuk.

Alan Ayckbourn Kígyó a fűben című darabjának a nagyváradi Regina Maria Színházban bemutatott rendezéséhez Sebastian Lupu egy higiéniai konvencióra hivatkozott: az előadást a társadalmi távolságtartás szigorú betartásával adják elő. A három színésznő három méterre egymástól játszik, diszkrét, de látható térbeli átalakulásokkal, de az érintés pontjához való közelségük illúzióját/érzetét egy ügyes videomontázs (Ovi D. Pop) hozza létre. A műsort a premierje óta többször is sugározták a YouTube-on, nyilvánvalóan üres teremben adták elő. A konvenció pontos színpadi jelként is jelen van a központi kör alakú kordonon keresztül, sárga csíkokkal, amelyekre az új influenzavírus kódja van írva, hasonlóan a detektívfilmek nyomozásaihoz.

Egy extratextuális vizuális utalás, de valahogy mégis illik a darab pszichológiai thriller hangulatához. Ayckbourn termékeny szerző, több mint 70 szöveggel, minden műfajban; A Minden relatív (1965) című körúti vígjátékot a Nottarában játsszák. A Kígyó a fűben egy viszonylag új keletű, 2002-es szöveg, amely kvázi detektívszerűen vizsgálja két nővér újraegyesülését, akiknek gyermekkorát egy zsarnoki és bántalmazó apa gyötörte. Apjuk halála után ismét találkoznak, hogy felosszák az örökséget. De egy érzelmi megbékélés, ahogy azt az ehhez hasonló történetek feltételeznék, nem történik meg. Ehelyett álcselekmények, zsarolás és manipuláció váratlan keveréke bontakozik ki, nevetséges és meglepő befejezéssel.

Rendezőként Sebastian Lupu tudta, hogyan támaszkodjon a cselekmény bizonyos jegyeire és hogyan hangsúlyozza azokat a három főszereplőn keresztül. Jellemüket sajátos, de részben félrevezető attitűdök vagy viselkedések jellemzik. Annabel, a régóta otthonról távol élő nővér, Angela Tanko személyében egy olyan értelmezőre lel, aki árnyalja a karakter intim skizofréniáját, látszólag eltávolodva traumatikus múltjától, igyekszik megőrizni a kifinomult világfi vonzerejét, de mégis érzékeny az emlékek minden ingerére. Annabelnek szívbetegsége van, és ez a gyengeség most még sebezhetőbbé teszi. Alice-t, az apa dajkáját Anda Tămășanu alakítja érzelmileg éretlen, kiegyensúlyozatlan-lelkes személyiségként, aki egyfajta boldog hisztériával zsarolás (hamis, majd kiderül) kitervelője. Végül kiderül, hogy pontosan ez a létmódja teszi őt másik nővére, Miriam naiv áldozatává. Mirela Lupu Miriamot lenyűgöző pszichoemocionális állapotokkal teli hősnővé teszi, a neurotikus/pszichotikus karaktertől az érett, cinikus nőn át, aki szárazon beismeri bűnét („- Te lökted le a lépcsőn? - Csak egy kicsit...”) egészen a családtól/ismerős környezettől függő entitásig, amely az egyetlen dolog, ami megőrizheti érzelmi komfortját. Három színésznő, három különböző személyiséggel, akik jól uralják a szerepeiket. Talán árnyaltabban szerettem volna a cselekmény feszültségeire adott változatosabb reakciókat – mindhárom, a rendezés hatására, talán egy nagyon éles, extrovertált hangvételű volt. Szintén kis csökkenésként vettem észre, hogy helyenként túl sok realisztikus, azaz redundáns színészi játékot láttam, amit a rendezőnek cenzúráznia kellett volna, nem pedig ösztönöznie.

E részletes megfigyeléseken túl meg kell jegyeznem Oana Cernea színpadterének jó artikulációját, egyszerű díszítőelemekkel és az együtteshez nagyon illő festett háttérrel - a központi elem továbbra is a pandémiás kör maradt, amely valahogyan a szereplők közötti szimbolikus távolságot is ábrázolta, valamint Romeo Rîmbu eredeti zenéje, amely organikusan siklik a szimfonikus kompozíciótól a Broadway filmzenéjéig, kiváló vezérmotívummal egy pszichológiai thrillerhez.

Megjegyzem a két nővér közötti párbeszéd sikeres sorrendjét is, az állapotok, hangulatok, aktuális regressziók, konfrontációk és kölcsönös vonzalmak sokféleségét, amely valójában a kapcsolat kemény magját testesíti meg, az elidegenedést, amelyet csak a közös trauma semlegesít, és az éles befejezést – a maga módján –, amely a fekete humor ellenpontját adja a darabnak.

A Kígyó a fűben egy őszinte és jól elkészített színházi vállalkozás, különösen azért releváns, mert képes olyan előadást építeni, amely a közelséget és az interakciót éppen azok hiányában hordozza magában (a próbák Zoomon zajlottak). Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz a színházi közönségre.