Szöveg: Mirabela Pop
Vettem innen lostinwords.blogspot.com

Ha valaki tegnap azt mondta volna nekem, hogy a Strindberg „Júlia kisasszony” című darabja, egy 100 férőhelyes stúdiószínházban előadva, az év kedvence lesz, biztosan nevettem volna. Ez egy olyan darab, amely könnyen elveszik az idő ködében, de még soha nem láttam ilyen meggyőződést abban, hogy a 19. század végi Svédországban a nyári napközi éjszakájának ez a néhány órája valóban élet-halál kérdése.

Az idők és a színházi trendek változnak, de néhány mű megmarad. A tegnapi esti előadás a múlandó (idő, hely – elegánsan megidézve a látványvilágban) és a maradandó (a madarak, az éjféli diszkókarnevál) kölcsönhatását emelte ki. Ezek az ellentétek keretezik Iulia (a gróf lánya) és Jean (apja inasa) találkozását a konyhában, Kristin, a szakácsnő (Jean menyasszonya) birodalmában. Pillanatnyi szenvedélyüket hosszú távon fogják megítélni. A változó idők ma is visszhangra találnak: az osztályviszonyok megváltoztak, de a társadalmi egyenlőtlenség által teremtett reményölő státuszkülönbségek továbbra is fennállnak.

A három színész, Anda Tămăşanu (Iulia), Sorin Ionescu (Jean) és Lucia Rogoz (Kristin) a legjobbak ebben a kegyetlen, az osztály, a pénz és a társadalmi mobilitás lehetőségének vagy… lehetetlenségének boncolgatásában. Ők teszik a darabot a valaha volt legvalóságosabbá és szenzációsabbá, társadalmi és politikai szempontból is aktuálisabbá. Anda Tămăşanu tökéletesen megragadja azt az elképzelést, hogy Iulia egy megtört gyermek, akit a másoktól való teljes függőség sújt, és az a gyanú, hogy egy perselynek tekintik, amit bárki megrázhat és megrázhat. Andának sikerül tökéletesen megformálnia egy fiatal hölgyet, Iuliát, aki a fensőbbség és a sebezhetőség, a kontroll és az engedelmesség között ingadozik. Azt hiszem, ez a szerep lehetőséget ad neki arra, hogy kifejezze a benne rejlő kiváló színészi tehetséget. Sokoldalú, és a szeme csillogása hipnotikus. Sorin Ionescu fekete hajával és ravasz tekintetével kétségbeesett intenzitással tölti meg Jeant. Miközben ő és Miss Julia bőségesen isszák a gróf borát, Jean leveti társadalmi státuszának, osztályának és nemének rétegeit, míg végül lelepleződik, hogy elveszett lélek. Végül is ő viseli azt a pólót, amelyen az üzenet olvasható: “Figyelem – nem vagyok férfi.”

Számomra a tegnapi „Júlia kisasszony” egy mérgező és hipnotikus előadás volt, amely szenvedélyesen tolmácsolta Strindberg zseniális ösztönét, hogy megvilágítsa az emberi vágy és hatalom iránti pszichológiai spektrumát. Minden értelemben felejthetetlen darab.