Interjú innen származik LiterNet.ro

„Andrew Bovell ”Amiről tudom, hogy igaz„ című darabja, Vlad Bălan rendezésében nyitotta meg a Nagyváradi ”Regina Maria” Színház 2025–2026-os évadát, és egyike azon kevés előadásnak, amelyek vállalják a kockázatot, hogy olyan területeket érintsenek, amelyeket a színház általában elkerül.

Első pillantásra a Price családról szól – egy „olyan családról, mint bármelyik másik”, amelyben a szeretet és a kontroll utáni vágy keveredik, a biztonság utáni vágy pedig gyakran elrejti a változástól való félelmet. Ebből a hangból tör elő Mark hangja, egy olyan karaktertípusé, amely ritkán található meg a román színpadon. Két identitás között őrlődve, aközött, aminek mondták neki, hogy lennie kellene, és aközött, akiről legbelül tudja, hogy ő, nem változtatja meg a történetet, de mélyrehatóan megváltoztatja annak érzelmi dinamikáját.

A bátorságról, hogy mesterkéltség nélkül érintsünk érzékeny területeket, a szigorúság és a sebezhetőség közötti törékeny egyensúlyról, és arról, hogyan beszélhet őszintén a színház azokról az igazságokról, amelyek kellemetlen érzéseket keltenek bennünk, Cosmin Petruț színésszel, Mark Price – egy olyan karakter – interpretátorával beszélgettünk, aki egy olyan világból származik, amelyet nemcsak figyelmen kívül hagynak, hanem gyakran megbélyegeznek is.

Larisa Neguriță: A Things I Know to be True (A dolgok, amikről tudom, hogy igazak) című előadás mélyrehatóan vizsgálja egy család törékenységét, és azt, hogy a dráma és a finom humor pillanatai közötti feszültség hogyan épít fel egyedi érzelmi ritmust. Hogyan élhet meg valaki belülről egy ilyen gondosan kalibrált konstrukciót?

Cosmin Petrut: Hatalmas intenzitással élhető meg. A „Things I Know to be True” nem csupán egy előadás, hanem egy olyan élmény, ami egyszerre felemészt és táplál. Belülről érzed, hogy minden jelenet szinte fájdalmas érzelmi precizitást követel. Dramaturgiai, rendezői és színészi szempontból is nehéz, összetett előadás. Arra ösztönöz, hogy mutasd meg magad, hogy feladd a kényelmet, hogy teljesen őszinte maradj. Számomra különleges és személyes jelentéssel bír: ez az első állandó szerepem a nagyváradi színház színpadán. Ezért az élmény kettős: a felfedezés öröme és egyben a jelenlét felelőssége is minden másodpercben.

LN: Andrew Bovell szövege szinte zenei felépítésű, visszatérésekkel és ellenpontokkal, amelyek nehéz színészi partitúrát eredményeznek. Hogyan sikerült színészként belépned az írás ritmusába, és élő színpadi áramlássá alakítanod?

CP: Nehéz folyamat volt. Mark nagyon más, mint én, és ez volt a kihívás. Hosszú utat jelentett eljutni hozzá, tele kérdésekkel és felfedezésekkel. Vladdal [na Bălannal, a rendezővel] intenzíven dolgoztam: pontosan tudta, mit akar, és mindig volt türelme olyan területekre elvezetni, amelyeket magamtól nem fedeztem volna fel. Bevallom: egy rendkívüli csapatom volt, akik biztonságos teret teremtettek, ahol félelem nélkül keresgélhettem. Számomra Markkal dolgozni szinte régészeti folyamat volt. Az összes szövegét sorról sorra leírtam egy jegyzetfüzetbe, és mindegyikhez feljegyeztem a rejtett gondolatokat, mindent, ami a szavak mögött rejlik. Így kezdtem megérteni a belső ritmusát, azt, ahogyan cselekszik, reagál, ahogyan gondolkodik, hogyan hallgat. És egy bizonyos ponton már nem a szövegről szólt a dolog, hanem a jelenlétről. Mark, az igazi ember megértéséről, nem a színpadi szövegről.

LN: Mark a színpadra hozza az identitás törékenységét és az igazság kimondásának bátorságát egy nyomás alatt álló családi kontextusban. Hogyan vázolta fel ezt a tengelyt, és milyen sebezhetőségeket kellett vállalnia színészként, a színpadon és önmagában?

CP: A sebezhetőségeken túl valódi nyomást éreztem. Mark nem illik az úgynevezett normalitás megszokott mintáiba, és ez arra késztetett, hogy nagyon óvatos legyek azzal, hogyan alakítom ki. Féltem, hogy beleesek egy sztereotípiába, hogy ne térjek el az igazságtól. Ő egy olyan karakter, akit természeténél fogva tabunak lehet tekinteni, és ezért teljes elkötelezettséget igényel. Számomra Mark a bátorság leckéje volt, arról, hogy mit jelent a saját kezedbe venni az életedet, és kimondani az igazadat, függetlenül attól, hogy mennyire fáj. A folyamat során megértettem, milyen veszélyes lehet a felelősségvállalás elmulasztása, hogy egy hazugság, bármilyen kicsi is, hogyan válhat szakadékká az emberek között. Ez egy olyan szerep volt, ami sokat gondolkodásra késztetett, és ami bizonyos értelemben megtanított arra, hogy őszintébb legyek magammal.

LN: Vlad Bălan rendezése nagy szigort igényelt, de ritka finomságot is a részletek kidolgozásában. Hogyan élte meg ezt a kreatív párbeszédet, és miben érezte a legnagyobb kihívást?

CP: Vlad Bălannal való találkozás igazi iskola volt a szó legnemesebb értelmében. Épp most kezdem, frissen végeztem az egyetemen, és a színpadi tapasztalataim most kezdenek formát ölteni, épülni. Ami még ennél is fontosabb, a vele való találkozás elengedhetetlen volt. Felfedeztem egy rendezőt, aki nemcsak szigorúsággal építkezik, hanem ritka finomsággal is a színészhez fűződő kapcsolatában. Rendkívüli módon figyel, és teret ad önmagad felfedezésére. A rendezői munkája nem arra törekszik, hogy ráerőltesse magát, hanem arra, hogy színészként a reflektorfénybe helyezzen. A „Things I Know to be True” nem rendezői, hanem színészi darab, és ez sokat elárul a nagylelkűségéről. Bízott bennem, folyamatosan támogatott, és hatalmas türelemmel rendelkezett. Az a tény, hogy úgy döntött, megváltoztatja a szereplők életkorát, hogy én játszhassam el Mark szerepét, mindent elmond arról, hogy mennyi nyitottsággal és bátorsággal rendelkezik művészként. Ő egy olyan rendező, akivel bárki szívesen dolgozna, tapasztalattól függetlenül, mert ritka tulajdonsággal rendelkezik: önbizalmat ad, hogy többre vagy képes, mint gondoltad. És remélem, hogy újra együtt tudunk dolgozni.

LN: A Things I Know to be True című darabban a díszlet, a zene és a vetítések a dramaturgia aktív részeiként jelennek meg, nem pedig egyszerű vizuális vagy hangi kíséretként. Hogyan befolyásolták ezek a szerep belső ritmusát és azt, ahogyan Mark útját felépítetted?

CP: Rendkívüli csapatunk volt. A díszlet, a zene és a vetítések nemcsak kiegészítették a történetet, hanem annak lélegzetének részévé is váltak. Gabi Albu, Cristina Juncu és az Impress Media csapatának munkája egy élő univerzumot teremtett, amely nem hagy közömbösen. A díszlet meglepett azzal a természetességgel, amellyel a családról és a törékenységről beszél. Nem egy klasszikus értelemben vett helyszínről van szó, hanem egy olyan térről, amely velünk él. Ugyanez vonatkozik a zenei részre is: Cristina Juncu kompozíciói képesek alátámasztani az érzelmeket anélkül, hogy a pátosz felé tolnák azokat. Őszinte zene, amely kiegészíti az igazságot, és nem díszítésként szolgál. A vetítések különleges élményt nyújtottak: japán árnyékokat filmeztünk le, amelyek a szereplők gyermekkorának visszhangjává válnak a darabban. Nagyon szép munkapillanata volt, mert ezekben a képekben megtaláljuk ártatlanságunkat, emlékeinket és törékenységünket. És még a jelmezem megválasztása is az utolsó jelenetben ugyanerről a részletgazdagságról árulkodik. Minden ritka szigorúsággal és érzékenységgel van átgondolva, ami segített kalibrálni a belső ritmusomat, és mélyebben lehorgonyozni Mark igazságában.

LN: A kritikák a darab „nagy meglepetésének” nevezik Önt, és hangsúlyozzák, hogy Mark „hatalmas lehetőséget adott a kifejezőkészségre”, egy olyan szerepet, amely ötvözi az erőt és a finomságot. Hogyan fogadja ezeket a kritikai megjegyzéseket?

CP: Igyekszem nem nyomásként értelmezni az elismerést. Gyönyörű bátorításként tekintek rá, ami arra ösztönöz, hogy továbblépjek. A valódi önkifejezési lehetőségen túl Mark számomra a felelősségről is tanít. Ugyanakkor hiszem, hogy a színház a nagylelkűség egyik formája, egy csapatjáték, amelyben mindannyiunknak ugyanaz a közös céljuk: az előadás. Csak annyit mondhatok, hogy hálás vagyok mindenért, amit ebből a folyamatból kaptam, és különösen a bizalomért, ami segített fejlődnöm.

LN: Az előadás intenzív reakciókat vált ki a közönségből. Hogyan érzed ezt a rezgést a közönség részéről, és hogyan kapcsolódik ez a színpadi teljesítményedhez?

CP: Nehéz szavakba önteni azt az energiát, ami a közönségből áraszt. Feltölt. Minden előadáson éreztem, ahogy a terem velünk lélegzik, ahogy az emberek őszintén kötődnek a történethez. Azt hiszem, ez valójában az előadás nyerő fogadása: az a tény, hogy a közönség ott van, velünk, érzelmi tanúként. Az előadások után sok üzenetet kaptam, amelyek ugyanazt mondták: "Nem úgy éreztem magam, mintha a színházban lennék, hanem úgy éreztem magam, mintha a Price család udvarában lennék." Szerintem ez a lehető legszebb reakció, mert azt jelenti, hogy sikerült egy hiteles univerzumot felépítenünk, amelyben az emberek már nem egy fikciót, hanem egy életformát néznek.

LN: Vannak olyan jelenetek, amelyek egyfajta radikális, szinte kényelmetlen megnyilvánulást igényelnek a közönség előtt. Melyik volt a legnehezebb pillanat, és hogyan sikerült ezt szervesen beépíteni a Mark felépítésébe?

CP: A legnehezebb pillanat Mark szembesülése a szüleivel, az a jelenet, amelyben felveszi a személyazonosságát és kimondja az igazat. Ez a pillanat mérhetetlenül törékeny, mert a bátorságon túl félelmet, fájdalmat és szeretetet érzünk. Bár Mark és én nagyon különbözőek vagyunk, nem tudtam nem érezni a sebezhetőségét. Bizonyos értelemben ez a jelenet egyfajta vallomássá vált számomra, egy csendes elengedés olyan dolgokért, amelyekről nem tudom, hogy igazak, de olyan dolgokért, amelyeket talán soha nem volt bátorságom kimondani. Egy szükséges helyettesítés. Nagyon nehéz volt megtalálni az egyensúlyt az érzelem és a tisztaság között, és nem drámába esni. Sokat dokumentáltam, interjúkat néztem, próbáltam megérteni a szavakon túl, de végül minden egyetlen gesztusra vezethető vissza: az őszinteségre. Ez a jelenet fájdalmas, de mélyen felszabadító is.

LN: A nemi identitás témáját ritkán emelik ki ilyen nyíltan a román színpadon. Hogyan élte meg a felelősséget, hogy Markon keresztül a nyilvánosság elé tárja ezt a témát, és milyen belső erőforrásokat igényelt Öntől ez a feltárás?

CP: Hatalmas felelősséget éreztem. Tudtam, hogy mindent őszintén, mindenféle mesterkedés nélkül kell kezelnem. Gondosan, finoman dolgoztam, igyekeztem nem egy címkét, hanem egy embert képviselni. Kutattam, figyeltem, olvastam, de mindenekelőtt megtanultam odafigyelni a téma mögött rejlő érzelmekre. Mélyen hiszek az egyenlőségben és abban, hogy minden ember szabadon önmaga lehet. Komolyan veszem ezt a témát, mert tudom, hogy a színháznak ereje van megváltoztatni a felfogásokat és az előítéleteket. Ha akár csak egy pillanatra is valaki a közönségből úgy érezte, hogy Markon keresztül látják vagy megértik, az minden erőfeszítést megért.

LN: A darabot együttes zenének szánták, ahol minden hangnak megvan a maga súlya. Hogyan tapasztaltad meg a zenekar dinamikáját, és mit fedeztél fel arról, ahogyan a szereplők közötti kapcsolatok erőt és koherenciát adnak a történetnek?

CP: Korábban már említettem, hogy számomra a színház csapatsport, és teljes szívemből hiszek benne. Megtiszteltetés számomra, hogy a "Regina Maria" Színház csapatának és a Things I Know to be True című előadásnak is tagja lehetek. A köztünk lévő energia valódi: felemel, jelen tart, még akkor is, ha nem te vagy az előtérben. Mindannyian számítunk, és az előadás ezen a közös rezgésen keresztül él. A legerősebb interakcióim a szüleimmel vannak, akiket Corina Cernea és Richard Balint alakít, valamint a húgommal, Rosie-val, akit Giorgiana Coman alakít. Pippel (Denisa Irina Vlad) és Bennel (Eugen Neag) kevesebb közvetlen pillanatom van, de a kapcsolat megmarad, és a pillantásokban, a légzésben, a kölcsönös figyelemben érződik. Azt hiszem, ezért működik az előadás: mert minden színész az egész szolgálatában dolgozik, nem önmagáért.

LN: Mit jelent számodra, mint az új generáció színésze számára, hogy részese lehetsz a Things I Know to be True című darabnak? És mit gondolsz, ez a tapasztalat mit mond neked arról, hogy milyen helyet foglalhat el a színház a mai román társadalomban?

CP: A darab szereplői annyira vonzóak, hogy az sem számít, melyik generációhoz tartozol. Ami számít, és ami megmarad, az a mélységgel való találkozás, egy olyan mélység, ami nem a korról, hanem a személyről szól. A Things I Know to be True megerősítette számomra, hogy a színház tükröt tarthat eléd, függetlenül attól, hogy színpadon vagy a közönség soraiban vagy. És néha, amit ott látsz, az nem kellemes. Akár fájdalmas is lehet, de azt hiszem, pontosan erre való: szembesíteni veled, leleplezni téged, másképp látni önmagad. Több ilyen előadásra van szükségünk a romániai színházak repertoárjában: olyan előadásokra, amelyek nem ítéleteket hoznak, hanem kérdéseket tesznek fel, amelyek teret adnak a reflexiónak, nem pedig a válaszoknak. Mert végső soron senki sem kényszerít rád a következtetéseket. Te magad vonod le azokat, a csendedben.

LN: A darabban Pip levele az édesanyjához egy vallomás, amelyben felfedi saját véleményét az édesanyjáról. Ha te, mint színész, levelet írnál Marknak, mit mondanál neki?

CP: Kedves Márk!,

Köszönöm mindazt, amit a bátorságról, az őszinteségről és arról tanítottál, hogy mennyire fontos önmagadnak lenni, bármi is történjék. Ígérem, mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy az emberek pontosan olyannak lássanak, amilyen valójában vagy: erősnek, sebezhetőnek, érzékenynek és mélyen emberinek. A történeted ismert lesz, és a hangod hallatni fog.

Kozmin