Szöveg innen származik Várad Magazin | szerző: Fried Noémi Lujza

Egyértelmű, hogy Timofej Kuljabin rendező, Roman Dolzsanszkij drámaíró és Oleg Golovko díszlettervező jelentősen hozzájárult Arthur Miller „Törött üveg” című drámájához, és Timofej Pasztukhov zenéje kiválóan alkalmas arra, hogy fenntartsa a feszültséget még a jelenetek közötti rövid átmenetek alatt is. A háborúellenes álláspontjuk miatt európai száműzetésben élő orosz alkotók és a nagyváradi Regina Maria Színház közötti kapcsolatot Raluca Rădulescu, a darab fordítója teremtette meg. Az együttműködés eredménye, a Iosif Vulcan Társulat „Törött tükör” című előadása november 16-án mutatták be először a nagyközönségnek a nagyváradi színház nagyszínpadán. Valójában az amerikai drámaíró darabját Ungvári Tamás fordította magyarra „Üvegcserepek” címmel.

Az alkotók felfrissítették az eredeti történetet és egy új szereplőt is bevezettek, így nem a Kristályéjszaka, hanem a 2023. október 7-i Hamász terrortámadás válik a fiatal zsidó nő, Sylvia Gellburg (Denisa Irina Vlad) lábbénulásának egyik lehetséges okává. A klinika igazgatója, Robert Wilson (Richard Balint) nem szerepel az eredeti darabban, de ebben a változatban ő az, aki összeköti a jeleneteket, amelyekből a történet felépül (ezzel szemben a nagyváradi előadásban már nem találkozunk Margaret Hymannal, az eredeti szövegben szereplő szereplővel).

A jelenetet Wilson irodája uralja, és három „ablakban” követhetjük nyomon az eseményeket a Gellburgék lakásában, Dr. Harry Hyman (Răzvan Vicoveanu) irodájában és Stanton Case (Alexandru Rusu), Philip Gellburg (Eugen Neag) főnökének irodájában. A darabban feltűnik Jessica (Anda Tămășanu), Sylvia húga is, aki megpróbál segíteni húgának és az őt kezelő orvosnak az árnyékból, néha bizalmas információkat is felfedve. A történet rétegzett is, mivel a férj és feleség, az orvos és a beteg, a beteg családja, de a főnök és a beosztott közötti kapcsolatok többszörös árnyalatait is bemutatja. Ez utóbbi kapcsolatok két különböző formában jelennek meg: Wilson és a klinika hírnevét megmenteni próbáló Dr. Hyman kapcsolata teljesen más, mint Stanton Case, egy sajtótröszt vezetője és alkalmazottja, Philip Gellburg között, aki bár kiváló alkalmazott, most hibákat követ el, és emiatt a cég elveszíti a lehetőséget egy sikeres kiadvány megszerzésére.

A darab története ellentmondásos kapcsolatokból, piszkos kis házastársi titkokból, nyílt és elfojtott agresszióból, érzelmi és szexuális sterilitásból, kétes terápiás módszerek alkalmazásából, szakmai kudarcokból, vagy éppen ellenkezőleg, egy sikeres karrier feladásából a házasság miatt, valamint az orvos és beteg közötti határok áthágásából épül fel.

Bár a kezelés első pillantásra sikeresnek tűnik – Sylvia visszanyeri járóképességét, sőt, egy minden tekintetben kudarcot vallott házasságból is kilép –, ez a siker járulékos károkkal jár: a férj, aki egy szélütés után kerekesszékhez kötött, beperli az orvost és a klinikát. Dr. Hyman – bár megússza a férj perét – mégis elhagyja a klinikát, és Wilson célzásai ellenére sem világos, hogy lehet-e folyamatos kapcsolat közte és a betege között. Talán a darab egyetlen „nyertese” Sylvia, aki visszanyeri egészségét, autonómiáját és függetlenségét; ő az a szereplő, aki a darab során láthatóan a saját (üvegszilánkokból) építi újjá magát, miközben mások darabokra hullanak.

A műsor nehéz és aktuális kérdéseket vet fel és elemez, egyik előnye pedig, hogy nem kínál kész válaszokat, hanem a nézőre bízza, hogy maga találja meg azokat. Milyen hatással van az olvasókra, de az újságírókra vagy a televíziós emberekre is az információk folyamatos áramlása, a médiában zajló verseny? Hol vannak az orvos-beteg kapcsolat határai? De mi a helyzet a férfi és nő kapcsolatának határaival, akár a házasságon belül is? Elfogadható vagy szükséges-e a verbális vagy fizikai agresszió tolerálása a házasságon belül? Milyen szerepet játszanak a szakmai stressz, a sikerek vagy kudarcok az emberi kapcsolatokban? – ezek csak néhány kérdés azok közül, amelyek a műsor nézése közben eszembe jutottak. És végül az egyik legfontosabb kérdés, amelyet szintén a színpadon hallunk: meg tudunk-e bocsátani – nem a másiknak –, hanem magunknak?

(magyarról fordított szöveg)